A "farmon" eltöltött éjszaka, és egy ízletes reggeli után elindultunk Izland egyik leghíresebb óceánpartjára, a fekete homokos partra. 

Reynisfjara a sziget legveszélyesebb strandja, már évek óta sok turista hal meg itt :(. A baj az, hogy a figyelmeztető táblák ellenére számos látogató a szebbnél szebb képek elkészítéséhez nagyon közel megy a vízhez, így magukat kitéve a hullámoknak, még hozzá nem is akármilyen hullámoknak, a cipőhullámoknak (jó fordítás hiányában az angol terminológiát használom). 

Röviden, a cipőhullámok nagyon erős hullámok, amelyek sporadikusan fordulnak elő, és amelyek sokkal nagyobb hatótávolságúak, mint a normál hullámok (vagyis a homokba törnek).

Emiatt a hullámok elkapják a felkészületlen látogatókat, dobják a földre, majd a tenger aljára húzzák őket, és nagyon nehéz kimenekülni. Izlandon a helyzet még rosszabb, mivel a víz hőmérséklete nagyon alacsony, ezért nem tart sokáig, amíg az illető hipotermiába nem kerül.

Az itt eltöltött röpke egy óra után tovább utaztunk kelet felé. Vík közelében még a Mírdalsjükull jégmezőt figyelhettük meg a távolból, majd tovább haladva a Európa egyik legnagyobb összefüggő jégmezője, a Vatnajökull tárulkozott szemünk elé, ahol a jég átlagos vastagsága 400 m, a maximális pedig 1000 m.  Érdemes az út mellett megállni pár kép erejéig ;)

A Vatnajökull Nemzeti Parkban is szétnéztünk. A parkot 2019-ben világörökség részévé nyilvánították, 13 920 km²-en terül el, ami az ország területének mintegy 14%-a. A park ezzel Európa második legnagyobb nemzeti parkja, az oroszországi Jugid Va Nemzeti Park után. Megtettünk egy 5 kilométeres túrát, de nagyon megérte, testközelből láthattunk egy hatalmas olvadó gleccsert, és egy rakás "úszkáló" jégtáblát, mondanom sem kell, hogy ez is top látnivaló, nekem az egyik kedvencem volt, nem csak a táj, hanem végre egy hely, aminek meg tudtam jegyezni a nevét :).

A jégmező területe néhány éve csökkenőben van sajnos, feltehetőleg az éghajlatváltozás és az utóbbi vulkanikus aktivitás miatt. Ezt azoknak fotóztam, akik esetleg klímaváltozás tagadók lennének ;)

Azóta Izland hivatalosan is bejelentette az első gleccser "halálát" :(. Az Okjokull 2014-ben veszítette el gleccser státuszát, azóta a visszahúzódó és olvadó jég már nem tudja betakarni a vulkán csúcsát, amelyen mintegy 700 évig hömpölygött. Egy emléktáblát is elhelyeztek, ami a gleccser elpusztulásáról tanúskodik:

"Okjokull az első izlandi gleccser, ami elveszítette gleccser státuszát. A következő 200 évben a nagyobb gleccsereink várhatóan ezt az utat követik majd. Ez az emlékmű annak az elismerése, hogy tudjuk, mi történik, és mit kell tennünk" - olvasható a táblán.

Ezt követően utunk a Jökulsárlón gleccserlagúnához vezetett. Na ez egy nagggyon durván menő hely volt :O.  A lagúna a Breiðamerkurjökull gleccser végénél alakult ki ott, ahol a víz folyóként ömlik az Atlanti-óceánba. Területe az idők változásával egyre növekedett (nem meglepő, hogy mostanság egyre gyorsabban nő), ma 18 négyzetkilométer és ez Izland legmélyebb tava is ez, "csupán" 248 méter :). Konkrétan drágakőként tűnik fel a szürke, felhős hegyek között az 1-es főút mellett, és már távolról beleég az ember emlékezetébe szépségével és különlegességével. A lagúna vize teli van hallal, ami odavonzza a fókákat, és nagyon sok különleges madárnak is lakhelyet ad környéke. Szóval az elsőre kicsit kihaltnak tűnő terület nagyon is él, csak eléggé kell figyelni. Érdemes itt elidőzni, úgyis nehéz betelni a látvánnyal. Szerencsénkre pont napsütéses időjárást fogtunk ki, ilyenkor jön ki a lagúna szépsége igazán, az ég visszaverődő kékje miatt. 

Nehéz volt elszakadni innen, de tovább kellett mennünk. Rövid autózás után Höfn városába érkeztünk meg, ahol egy, pontosabban kettő ínycsiklandó vacsorát fogyasztottunk el. Az első étterem egy hagyományos izlandi kikötői hely volt, ahol egy, "catch of the day" néven futó, mennyei tőkehalat ettünk, és egy Moscow Mule koktéllal (reykjavíki vodka, gyömbérsör, lime) kísértük le azt. A másik hely egy pizzéria volt, ahol olyan pizzát szolgáltak fel, hogy még az olaszok is megirigyelnék :) 

Innen körülbelül egy 150 kilométeres út vezetett a szállásunkra. A főút (még jó, hogy mindig azt írom, hogy főút, bár csak egy út volt :)) fjordok mentén húzódott, és többször megpihentünk egy-egy parkolóban, és szebbnél szebb fotókat készítettünk. 

A hotel is egy fjordra nézett, pazar volt a kilátás. Ezen a napon utaztunk a legtöbbet a körutunk során, közel 500 kilométert, de fantasztikus volt. 

Folytatás......6. Nap!